Elhangzott Romániában egy beszéd, egy olyan embertől aki 26 évvel ezelőtt hevesen és szenvedélyesen állt ki a polgári demokrácia, az alkotmányosság mellett. Bejelentése, „kinyilatkoztatása“ a „munkaalapú állam“ mellett, a liberális értékeknek az eltüntetésére, komoly deja-vu érzést ébresztett bennem. Sokszor írtam már, hogy idős ember vagyok, a szüleim nagyom komolyan vették a nevelésemet, és az őáltaluk közvetített értékeket vallom ma is. Ahogy az a híres - egyébként velem egykorú - Zorán énekelte:“Hiszek Apámban“. Miben hitt apám? És ezáltal miben hiszek én? Mindenek felett az alkotmányosságban. Apám akkor született, amikor ebben az országban, egy mindenfajta feudális maradványai, még a monarchiából örökölt ókonzervatív szemlélete mellett, mégis a liberalizmus jegyeit viselő, alkotmányos rend volt. Ezt az alkotmányos rendet - amit ma Horthy korszaknak mond a történetírás - jobbról, illetve szélsőjobbról támadták, akkor amikor apám egyetemista volt, amikor karpaszományos főtűzér volt, akkor amikor kezdő diplomásként elhelyezkedett. Ezek az erők pedig, akiket apám tiszta szívből megvetett, „Beszkárt kalauzok és viceházmesterek gyülevész hadának“ tartott a nyilasok voltak. Igen a nyilasok, akik minden kormányzati intézkedés ellenére 1939-ben bejutottak a parlamentbe. Nem csak bejutottak, de igen szervezetten megkezdték „harcukat“. Nem kívánok én most történelem órát tartani, de ahogy korábban írtam, van „egyja-vu” érzésem, ez pedig a munkaállam kijelentésből, vagy kifejezésből, avagy megfogalmazásból ered. Mintha erről már hallottam volna? Vagy olvastam is? Apám után könyvtárnyi hagyaték maradt. Öreg vagyok, van időm, elkezdtem böngészni apám hagyatékát, olyan könyvek kerültek elő, amelyeket évtizedek óta nem vettem a kezembe. És, hopp, kezembe akad az országgyűlés 1939-1944 közötti időszakának könyve, tele jegyzőkönyvekkel, előterjesztésekkel.

1939 október 20. Dr.Vágó Pál beterjeszti az országgyűlés elé a „Nyilaskeresztes Párt munkaalkotmányát“, mely a „Közérdekű pénzrendszer és hitelrendszer“ megvalósítását célozta. Nem érdektelen,sőt inkább tanulságos e mű első sorait szó szerint idézni:

„A magyar munkaalkotmány két alapvető törvénye.

A legnagyobb nemzeti erőkifejtést biztosító, a XX-ik század magyar életformáját meghatározó törvényes rendelkezések összessége a magyar munkaalkotmány.

A magyar munkaalkotmány két alapvető törvényen épül fel, amelyek szakítást jelentenek a liberális gazdasági rend klasszikusnak tekintett két dogmájával:

1. a gazdasági élet korlátlan szabadságával és

2. a gazdasági életet irányító Pénzhatalomnak magánérdekeltségek előnyére történt kisajátításával.

 A magyar fasiszta — nevezhetném ősnemzettársi — felfogást hirdető Nyilaskeresztes Párt a liberális gazdasági renddel ellentétben a gazdasági élet egészét közügynek nyilvánítja és annak korlátlan szabadsága helyére az állami tervgazdasággal irányított magángazdaság rendszerét kívánja felépíteni.“

  No itt bizonytalanodik el, a mérsékelt jobboldali választó. Hová lett amiben hittünk? Mivé lesz az a csekélyke életünk ami még hátra van? A mai sajtó már magyarázza az elhangzottakat. Nem akarom oldalakon át idézni, de Vágó Béla is megmagyarázza, miért kell, munkahadsereg, országépítési miniszter.

 És kérdem, mindez hova vezetett? Én kicsi gyerek voltam, de apám elmesélte, sokszor kártyázás közben, volt totális mozgósítás, kitelepítés, a nemzeti javak elhurcolása, és végül csak a magyarországi harcok után egymillió hadifogoly.

Hova akar kiterjedni ez a most meghirdetett „munkaállam“? A totális mozgósításra? A munkahadosztályok felállítására? Kedves konzervatív szavazótársaim, főleg Ti idősebbek, térjetek észre, zsigerből utáltuk a kommunizmusnak nevezett terrort, és zsigerből utálták szüleink elődjét a nyilasállamot, élén a nemzetvezetővel. Mindkettő törvénytelenül gyilkolt, rabolt,elkobzott és felélte amit elrabolt, építeni egyik sem épített. Az ötvenes évek történéseit nem nevezhetem építésnek.

A hatvanas-hetvenes évekről is megvan a magam véleménye, sokkal jobb nem volt.

1989 azt hozta nekem, hogy nem kell félnem, ha templomba megyek, elmegyek és nem jegyzi fel valaki hogy hányszor voltam. Olyan újságot veszek meg ami érdekel, és nem amit rám erőltetnek, hogy nyilvános helyen szabadon elmondhatom a gondolataimat, és nem hallgatják le a telefonomat, nem tartják vissza a leveleimet, és szabadon korlátok nélkül utazhatok.

 Ezeket látom elveszni, eltűnni, eltüntetni, és ami a legnagyobb fájdalmam, ebben az egyházak partnerek.